Az alábbi szöveg Xantus Rita diplomamunkájának része, melynek bárminemű felhasználása forrásmegjelölés nélkül plágiumnak minősül.

Gerincvelő-sérülés a fejlett országokban évente 80-100 / 1 millió esetben fordul elő, a sérültek átlag életkora 30 év (Harvey, 2008). Ez óriási terhet jelent az egészségügyi ellátó rendszerre, a családokra és a társadalomra is. Nagyon fontos az akut ellátás, a korai rehabilitáció és a további, folyamatos szociális és egészségügyi ellátás, valamint a késői rehabilitáció. Optimálisan, a valós cél a sérült személy mielőbbi visszahelyezése a családba, a közösségbe és a társadalomba, mint „termelő” ember. Ez sajnos kevés esetben sikerül. Az esetek nagy részében, a régóta kialakult általános szemlélet miatt, csak a sérült egyén életminőségét tudják a sérülés mértékéhez adaptálva javítani. Ez függ leginkább a sérülés helyétől és mértékétől (komplett, inkomplett), az akut ellátástól, a korai és késői rehabilitációtól, a páciens és a szakemberek motiváltságától, az életkortól, az egyéb társbetegségektől és még számos egyéb tényezőtől, mint például családi és szociális helyzet. A mai hazai elégtelen egészségügyi ellátó rendszert tekintve sajnos, a „szerencse” sem elhanyagolható tényező.

A gerincvelő-sérülés a gerincvelő traumát követő neurológiai károsodását jelenti. A gerincvelő szenzoros és motoros információkat szállít az agy és a szomatikus valamint zsigeri struktúrák között. Gerincvelő sérülésnél felléphet motoros, szenzoros és vegetatív károsodás, melynek hatása további másodlagos károsodásokat eredményezhet.

Gerincvelő-sérülés leggyakrabban autó- vagy motorbaleset következtében alakul ki, ezt követi gyakoriságban az esés, majd a munkahelyi- illetve a sportbalesetek előfordulása.

A gerincvelő-sérülések 55%-ban nyaki szinten történnek, az esetek további 45%-ában nagyjából egyforma számban fordul elő a háti, ágyéki és a keresztcsonti sérülés. A leggyakoribb a C5, C4, C6 majd a T12 (Harvey, 2008).

Nyaki sérülés esetén négy végtagi érintettségről beszélünk, ami tetraplégiát eredményez. A T1 alatti sérülések esetén az alsó végtagok érintettek, amely paraplégiához vezet. Legtöbb esetben a gerincvelő sérülése nem jár a gerincvelő teljes átvágásával vagy szakadásával, sokkal inkább marad érintetlen. A neurológiai károsodások a másodlagos vascularis és patogén folyamatok során alakulnak ki, többek között a gerincvelői ödéma, gyulladás és a keringési zavarok következtében. A sérülés kiterjedése esetenként teljesen eltérő, a sérülés alatti terület enyhe motoros és szenzoros kiesésétől a súlyos érzés és mozgáskieséséig előfordul. A gerincvelő részleges megmaradása sokkal inkább gyakori nyaki, ágyéki és keresztcsonti sérülésnél, mint háti sérülésnél (Harvey, 2008).

 

III.2. A gerincvelő-sérülés következtében kialakult károsodások

Muszáj kitérnem erre a részre is, mert azt látom, hogy még mindig kevesen vannak tisztában a néha élethosszig tartó problémákkal, annak felismerésével, megelőzésével illetve lehetséges megoldásaival.

III.2.1. Csigolyasérülés és instabilitás

A traumás gerincvelő-sérülések nem feltétlenül járnak együtt a gerincoszlop strukturális károsodásával és instabilitásával. Ebben az esetben a páciensek általában néhány nappal a sérülés után már mobilizálhatók, ha az állapotuk stabil, ha azonban a gerincoszlop instabil az ellátás teljesen más. Általában két módon történik az ellátás. A konzervatív megközelítés szerint a gerinc immobilizálása 6-12 hétig szükséges, ez történhet Halo mellkas rögzítéssel, nyaki rögzítéssel, illetve extensios braceszel  vagy merev fűzővel, így a mobilizáció már elég korán megkezdődhet. Szigorú korlátozások vannak a lehetséges terápiák elvégzésében, ez intézményenként változik.

A másik leggyakoribb megközelítés a sérülés és az instabilitás műtéti megoldása. Általában a visszahelyezik csigolyákat a megfelelő helyzetbe és rögzítik dekompresszióval vagy dekompresszió nélkül. A műtét után a betegek sokkal hamarabb mobilizálhatók, általában már 1 héten belül. A fűzők használata az adott intézménytől függ, de a korai mobilizáció mindenképpen lecsökkenti a szövődmények kialakulását (Harvey, 2008).

III.2.2. Gerincvelő sokk

A gerincvelő-sérülés pillanatában alakul ki. Ahogy a megnevezésből is kiderül, ez gyakorlatilag a gerincvelői reflexek átmeneti kiesését jelenti a sérülés szintje alatt, mely reflexek zavara különböző lehet. Néhány klinikus egyszerűen csak a mélyreflexek kiesésével (ez általában néhány hétre esik ki) állapítja meg a gerincvelői sokkot mások a bulbocavernosus reflex kiesésével (az anális funkciókhoz kapcsolódó reflex, 1-3 napra esik ki általában) definiálják (Harvey, 2008).

III.2.3. Paralitikus ileus

A gerincvelői sokk miatt alakul ki. A sérülés után azonnal kialakulhat és néhány napig, vagy hétig fennállhat. Ennek következtében leáll az emésztés, hasi tágulat jön létre és esetleg hányás. Mindez a légzési munkát jelentősen megnöveli, valamint a hányás miatt könnyen fennállhat az aspirációs pneumónia veszélye. Intravénás táplálás és gyomorszonda levezetése szükséges (Harvey, 2008).

III.2.4. Mélyvénás thrombosis és tüdőembólia

A sérülést követő 2 hét a legkritikusabb. Az immobilitás és a szimpatikus idegrendszer károsodása miatti vazomotoros kontroll kiesésének következtében jön létre. Általában a vádli környékén a leggyakoribb, viszont potenciálisan sokkal veszélyesebb, amikor a combon vagy a lágyékhajlatban alakul ki. Tipikus tünetei az enyhe láz, helyi duzzanat, melegség és elszíneződés. Nagyon kell erre figyelni, mivel a gyakori szenzoros károsodás miatt fájdalom nem jelentkezik. Mivel a mélyvénás thrombosis kapuja lehet a tüdőembóliának, ezért ha kialakult a trombózis, szigorúan tilos mindenféle mobilizáció, akár a légzőtorna is a kialakulást követő 24 órában, amíg a heparin megfelelő szintet el nem ér, vagy az orvos másként nem rendeli! Megelőzése és kezelése is antikoaguláns szerekkel történik, a megelőzés további lehetősége pedig a kompressziós harisnya és a lehető leghamarabb elkezdett aktív mobilizálás (Harvey, 2008).

III.2.5. Spaszticitás

A gerincvelő-sérültek 80%-ánál alakul ki spaszticitás. Csak az alsó motoneuronok érintetlensége esetén alakul ki, így a cauda equina sérüléseknél nincs jelen. A spazmus gyakorlatilag az aktív neurális hálózatokat jelzi (Behrman &Harkema, 2007). Inkomplett sérüléseknél komolyabb problémát okozhat és jellemzően erősödik, az első évben mielőtt eléri a platót. A spazmus erősödése a neurális receptorok szenzitivitásának változása, illetve a neurális nyúlványok növekedése (sprouting) miatt alakul ki. Számos stimulus kiválthatja, de leggyakrabban a feszülés vagy az érintés váltja ki. A spazmus hirtelen fokozódása betegség, sérülés, széklet vagy vizelet problémák miatt jöhet létre, ezért erre fokozottan figyelni kell (Harvey, 2008). RTMS kezeléssel csökkenthető (Kumru et al, 2010).

Dr John McDonald ( Activity-Based Restoration Therapy (ABRT, USA) másokkal egyetemben úgy véli, hogy az aktivitásmintákra reagáló adaptációs lehetőséget súlyosan veszélyezteti az általánosan használt spazmust csökkentő gyógyszerek adása. A Handbook of Clinical Neurology (2012) 20. fejezete tárgyalja többek között a gerincvelő-sérülésben adott gyógyszerek rövid- és hosszú távú hatását (McDonald et al, 2012). Úgy vélik, a klinikusoknak fel kell ismerni, hogy ugyan egyes gyógyszerek rövidtávon hatékonynak bizonyulnak, azonban hosszútávon negatív hatással vannak a kitűzött célokra. Például a központi idegrendszer aktivitásának csökkentése ronthatja a lézió szintjén az „önjavító” funkciót. A baclofen, mint GABA-B agonista alkalmazása kétélű fegyvert a spazmus kontrollálásában. Az orálisan alkalmazott baclofen korlátozott a spazmus hosszú távú kontrollálásában, mivel a központi idegrendszerre ható gátló mechanizmusa korlátozza a spontán neurális helyreállást és felépülést. Kutatásaik alapján fokozottan felhívják a figyelmet a farmakológiai tónus moduláció negatív hatására baclofennel kombinálva. Kiállnak amellett, hogy a baclofent csak takarékosan szabad alkalmazni spazmus csökkentésre. Tapasztalatuk szerint (saját tapasztalataink is ugyanezt támasztják alá), az aktív mozgástréning kezdetével fokozatosan csökkenteni kell a baclofen bevitelét. Általános szabályként elmondható, ha a tesztadag után javul a funkció, akkor érdemes alkalmazni a baclofent, ha nem, akkor indokolatlan a használata.

III.2.6. Autonóm dysreflexia

Az autonóm dysreflexia a szimpatikus idegrendszer ártalmas ingerekre történő fokozott válasza. Általában Th6 sérülés felett jelentkezik. Kiválthatja bármilyen fájdalom, elzáródott katéter, feszülő hólyag vagy belek, törés, decubitus, benőtt köröm, szoros öltözet és egyebek. Ezek a stimulusok közvetlenül ingerlik a neuronokat az izolált szimpatikus rendszerben. A supraspinalis kontroll hiányában a reflex csillapítása nem történik meg, ezért a szimpatikus idegrendszer túlzott és ellenőrizhetetlen választ generál. Ez kiterjedt vasoconstrictiot hoz létre a sérülés alatt, amely jelentős vérnyomás emelkedéssel, fejfájással, izzadással, kipirosodással (a sérülés alatt viszont normális a bőrszín), és tachycardiával jár. Ezek a tünetek pillanatok alatt kialakulhatnak és életveszélyes állapotba kerülhetnek a betegek. Könnyű félre diagnosztizálni. Mivel a gerincvelő-sérültekre az alacsony, 90-110-es szisztolés vérnyomás jellemző, már 20 Hgmm szisztolés vérnyomás emelkedésnél is autonóm dysreflexiára kell gondolni. A tünetek jelentkezésénél végig kell vizsgálni a beteget, s az esetlegesen fájdalommal járó stimulusokat meg kell szüntetni, viszont extrém vérnyomás emelkedésnél azonnali orvosi ellátásra van szükség (Harvey, 2008).

III.2.7. Poszturális hypotensio

Tipikusan Th6-os feletti sérülésnél jelentkezik. Szintén a supraspinalis kontroll hiánya miatt alakul ki, ami a vérnyomás szabályozásban játszik szerepet. Többek között a vénás pumpa hiánya miatt jön létre. A beteg fekvő helyzetből ülő helyzetbe történő mozgatásánál, illetve ülésből állásba történő helyzetváltoztatásnál hirtelen vérnyomásesés jön létre (Harvey, 2008). Ez megelőzhető a felültetés fokozatosságának betartásával, de mindenképpen szükséges a kompressziós harisnya és a haskötő használata, melyet természetesen fekvő helyzetben adunk fel. Akut szakaszban epinephrine előkészítése is a protokoll része lehet. A haskötő nem csak kompressziót ad közvetetten a hasi aortára, amivel elkerülhető a vasodilatatio, de megtámasztja a rekeszizmot is, így a beteg képes levegőt venni, s nem ájul el. A vegetatív idegrendszer működésének javulásával a tünetek csökkenhetnek, de sajnos nem minden esetben, így a haskötő és a kompressziós harisnya használata vertikális helyzetek gyakorlásánál elengedhetetlen.

III.2.8. Széklet-vizeletürítés, szexuális funkciók

A gerincvelő-sérülés jellemzően a hólyag, bélrendszer és a szexuális funkciók érintettségével jár. Ezen funkciók a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer összehangolt működésén, valamint az S2-S4 szinten beidegzett vázizmok működésén alapulnak. A conus alatti sérülések petyhüdt bénulást eredményeznek, valamint a paraszimpatikus idegrendszer reflexének kiesését a sacralis régióban. A conus feletti sérülések setében viszont a spasztikus hólyag tünetei alakulhatnak ki (Harvey, 2008).

III.2.9. Osteoporosis

Az osteoporosis hosszú távon okozhat komplikációt. Általában a csontsűrűség vesztesége 20-50% mértékű lehet, melynek nagy része az első évben bekövetkezik. Mivel a csontsűrűség vesztesége az axiális terhelés és testsúlyterhelés hiánya miatt alakul ki (Harvey, 2008), ezért a függőleges terhelés nagy szerepet játszik ennek megelőzésében.

III.2.10. Heterotrop ossificatio

A heterotrop ossificatio, vagy myositis ossificans a csontrendszeren kívül kialakuló csontos képletek megjelenésére utal. Tipikusan a csípő, térd, könyök és vállízület környékén jelenik meg a sérülést követő néhány hónapon belül. Sajnos a sérültek közel 50%-ánál jelen van kisebb-nagyobb mértékben (Harvey, 2008). Az első klinikai tünetek a duzzanat, mozgásbeszűkülés, mely előfordulhat lázzal, spazmussal, fájdalommal, vagy a nélkül. Oka egyelőre ismeretlen, de az ízületek agresszív passzív mobilizációja mindenképpen kerülendő. Ugyanakkor a betegség kialakulásakor nagyon fontos a folyamatos finom mozgatás az ízületi mozgástartomány fenntartásához (Harvey, 2008).

III.3. Neurális plaszticitás

Már elfogadott az a tény, hogy a központi idegrendszer jelentős reorganizációra képes bizonyos kísérleti vagy patológiás körülmények között. Inkomplett gerincvelő-sérülésnél képes az idegrendszer reorganizációra, mivel a corticalis, subcorticalis és nagyrészt a lokális gerincvelői pályarendszerek is érintetlenek maradnak a sérülés után, továbbá részlegesen ugyan, de kapcsolatban vannak az érintetlen rostokkal. Inkomplett gerincvelő-sérülésnél a reorganizáció két szinten zajlik:

Funkcionális plaszticitás: a még meglévő körökben erősödnek a szinapszisok, melyet szinaptikus plaszticitásnak hívunk.

Anatómiai plaszticitás: axonális kötegek és dendritek növekedésével új körök alakulnak ki, anatómiai reorganizáció alakul ki.

A neurális plaszticitás gyakorlatilag a környezethez való alkalmazkodás a túlélés érdekében, amely az újratanulás folyamata. A plaszticitás folyamán az alábbi események sorozatai követik egymást.

III.3.1. Lézió indukált plaszticitás

A neurális plaszticitás kezdete, mely folyamat a központi idegrendszerben sokkal inkább destruktív, mint konstruktív vagy helyreállító.  Mégis, a folyamat létrejöttét a „szükség” diktálja, a funkcionális fejlődés szüksége, amely elindítja a plaszticitást. Központi idegrendszeri sérülésnél az általános tapasztalat az, hogy a fizikai terhelés, a gyakorlás jelenti a „szükség” meglétét, amely kemény munkára készteti a végtagokat, melynek következtében fejlődik a végtagfunkció, illetve a járás. Ha nincs fizikai terhelés, nem használjuk az érintett végtagokat, nem késztetjük munkára akkor is, ha nincs egyelőre látható mozgás, azaz nincs jelen a „szükség”, akkor nem következik be javulás, vagy csak nagyon lassan, vagy egyáltalán nem. Kutatások bizonyítják, hogy a bénulás miatt kialakult immobilitás a gerincvelőben leállítja a neurális körök aktivitását, de ezek a körök újra indíthatók intenzív, repetitív tréninggel (Jones, Evans, Tefertiller, Backus, Sweatman, Tansey, Morrison; 2014).  Tehát a plaszticitás nem csak lézió indukált, hanem „szükség” vezérelt is. Leegyszerűsítve: a lézió szintje feletti izmok erősítése kompenzációs terápia, ami nem indítja el a neuromuszkuláris adaptációt, míg a sérülés alatti izmok aktiválása és erősítése aktivitás alapú terápia, mely során akár belülről (intrinsic), akár kívülről (extrinsic) aktiváljuk az izmokat mind komplett mind inkomplett sérülés esetén is neuromuszkuláris adaptáció következik be (Behrmann & Harkema, 2007)

III.4.4. A neurális plaszticitás alapelvei a rehabilitációban (Lennon & Stokes, 2009)

# 1. Használd vagy elveszted (use it or lose it)

• Ha a neurális körök a feladat végrehajtásában aktívan nem vesznek részt, akkor gyengülnek.
• Az egyik érzékelés (szenzoros modalitás) további hiánya az adott érzékelés corticalis területét legalább részben átveszi egy másik modalitás.
• A motoros rendszer „nem használata” miatt a funkciók további csökkenéshez vezetnek.

# 2. Használd és fejleszd (use it and improve it)

• Specifikus képességeket igénylő feladatok által a motoros képességek javulása együtt jár a motoros cortex plaszticitásával.
• A rehabilitációs tréninget CIM Terápiával[1] kombinálva unilaterális stroke esetén az érintett végtag funkciójában javulás mutatkozik.

#3. Fontos a specifikusság (specificity matters)

• A feladathoz elvégzését megcélzó rehabilitáció jobb funkcionális eredményt hoz.

#4. Fontos az ismétlésszám (repetition matters)

• Az újonnan (vagy újra) tanult mozgássorozatok ismétlése maradandó neurális változásokat indukálnak.
• Az ismétlésszám szerepe a meglévő funkciók fenntartásában, illetve a további funkcionális javulást létrejöttében van.

#5. Fontos az intenzitás (intensity matters)

• A plaszticitás elindítása megfelelő tréningintenzitást követel meg.

#6. Fontos az időfaktor (time matters)

• A plaszticitás különböző formái a tréning során különböző időben következnek be. A neurális plaszticitás a molekuláris, celluláris és strukturális élettani események komplex kaszkádja.
• A rehabilitáció minél korábban kezdődik, annál jobb eredményt lehet elérni. Létezik bizonyos terápiás ablak, amely különösen hatékony a lézió indukált plaszticitás irányításában.

#7. Fontos a kiugrás (salience matters)

• Az edzésélmény nagyon fontos és figyelmet követel a plaszticitás elindításában.
• Az olyan feladatok gyakorlása, amelyek a beteg számára fontosak, facilitálják a funkciók javulását.

#8. Fontos az életkor (age matters)

• A tréning indukált plaszticitás fiataloknál sokkal könnyebben létrejön. Az idősebb idegrendszer plaszticitása csökken.
• Idős állatoknál is megfigyelhető megfelelő javulás, ha a rehabilitációt más plaszticitást serkentő kiegészítő terápiával együttesen alkalmazzák.

[1] Constraint Induced Movement Therapy- Korlátozással indukált mozgásterápia

IV.1. Kompenzációs stratégiák vagy funkcionális helyreállítás? Előtörő paradigmaváltás a rehabilitációban.

A testi rehabilitáció (továbbiakban rehabilitáció), számos stratégiát ölel fel az egyén önállóságának és társadalmi beilleszkedésének visszaállítása érdekében. Általánosságban elmondható, hogy mindez elérhető funkcionális célok és egyénre szabott mindennapi életvezetési képességek felállításával, melyekhez különböző terápiás beavatkozások kombinációi szükségesek. Ki kell hangsúlyozni, hogy minden egyes beavatkozásnak a funkcionális helyreállítást kell megcéloznia, kihasználva a neuromuszkuláris rendszer belső kapacitását olyan megközelítésben, amely megtanítja a sérült személyt, hogyan állítsa vissza a sérülés miatt kialakult neurális funkciókiesést (Harkema et al, 2012).

Az elmúlt évtizedekben a rehabilitáció elsősorban a kompenzációs stratégiákon alapult, mely a járványos gyermekbénulás idején alakult ki, amikor is ezrek váltak mozgásképtelenné bármiféle neuromuszkuláris regeneráció reménye nélkül. A kompenzációs stratégiák alkalmazása a gerincvelő-sérülés korai rehabilitációjában lehetővé tették a páciensek korai visszatérését az önálló életbe azzal a megfontolt szándékkal, hogy a felépülés folyamán a kompenzációt majd leépítsék (Harkema, Behrman, Barbeau; 2012). Az egészségügyi ellátórendszer korlátozott keretein belül a terápiás beavatkozások száma és időtartama is lerövidített, mely a terapeutákat arra kényszeríti, hogy a pácienseket mielőbb felkészítsék az otthoni életre. Új stratégiákat tanítanak a sérülteknek, melyek segítségével képesek megfordulni az ágyban, át tudnak ülni az ágyról a kerekesszékbe, vagy fel tudnak ülni a talajról a székbe (Behrman, Harkema; 2007). A betegek megtanulják, hogyan kompenzáljanak, felhasználva más képességeket a feladat teljesítéséhez, esetleg átalakítják a feladatot vagy a környezetet, hogy elérjék a céljukat. Mindezen képességek megléte a sérülés feletti izomzat erősítésén alapszik, mely az erőkart, a lendületet és a kompenzációt alkalmazza a gyenge, bénult test mozgatásához, ami viszont nem indítja el a funkcionális helyreállításhoz szükséges neuromuszkuláris adaptációt.

Tipikus célok a gerincvelő-sérülés rehabilitációjában:

1. a meglévő izmok erősítése
2. ortézisek és segédeszközök használata a parézis vagy a paralízis kompenzálására
3. új mozgás stratégiák a mindennapi tevékenységek végrehajtásához beleértve az öltözést, helyváltoztatást és helyzetváltoztatást
4. új stratégiák tanítása a felegyenesedett testhelyzetben történő mozgás létrehozására ortézisek és segédeszközök segítségével
5. kerekesszék használatának tanítása

A gerincvelő-sérülés utáni konvencionális járástréning rutinszerűen a talajon történik. Dönthető kezelőágy, járókorlát, segédeszközök, járógépek használata mind a felegyenesedett járás elérését szolgálják és kompenzálják az alsóvégtag és a törzs gyengeségét vagy bénulását, esetleg a felső végtag gyengeségét. Ezek a stratégiák passzív támasztást adnak a járógép és a felső végtagra való terhelés (járókeret) segítségével (Behrman & Harkema; 2007).

Azonban a kompenzációs stratégiák alkalmazása a napi tevékenységek végrehajtásánál nem egyenlő a motoros kontroll helyreállításával, amelyek viszont a sérülés előtti képességeket állítják vissza (Behrman & Harkema; 2007).

Úgy gondolom, hogy a kompenzációs stratégiáknak fontos szerepük van a korai rehabilitációban, illetve a komplett gerincvelő-sérült betegek önálló életbe való mielőbbi visszahelyezésében. Lényeges viszont látni, hogy további lehetőségek is vannak. A tradicionális gyógytorna csak bevezetője a gerincvelő-sérültek rehabilitációjának, érdemleges változást azonban csak a funkcionális helyreállítással lehet elérni.

Az elmúlt évtizedekben forradalmi változások mentek végbe a neurorehabilitáció terén, mikor is megjelentek az aktivitás alapú terápiák (ABT).

Ezek a terápiák olyan beavatkozások, amelyek a sérülés szintje alatti neuromuszkuláris aktivációt hozzák létre, ami elősegíti a motoros funkciók helyreállítását.

Aktivitás alapú terápiák inkomplett sérülés esetén

—FES (funkcionális elektrostomuláció)

—Vibrációs plató (Galileo, Power Plate)

—Bicikli

—Elliptikus tréner

—Asszisztált járatás futópadon, járástréning

—Funkcionális tréning függesztőrácson asszisztáltan és anélkül

—Négykézláb végtagterhelések

—Kondi gépek, tolópadok, terápiás eszközök használata

—Függőleges testhelyzetben testsúlyterhelés maximalizása (teljes testfüggesztésben történő járástréning, állás asszisztáltan stb)

(Beres-Jones & Harkema,2004;  Lunenburger et al, 2006; Harkema et al, 2012)

Rendelőnkben elsősorban ezen szempontok szerint folyik a rehabilitáció egyénre szabottan. Az intenzív mozgástréning nélkül nem érhető el érdemi változás. Munkánkra jelentősen hatott az amerikai Dardzinski testvérek által kidolgozott intenzív edzés alapú program, amit a Project walk keretein belül alkalmaznak, valamint Dr John McDonald, aki Christopher Reeve orvosa is volt annak haláláig, az aktivitás alapú helyreállító terápia (Acivity-Based Restoration Therapy) kifejlesztője.

McDonald programja akkor került előtérbe, amikor az azóta elhunyt Christopher Reeve  5 évvel a balesete után elkezdett ABRT terápia során, megdöbbentő módon visszanyert némi funkciót. Reeve állapotának javulását 2002-ben esettanulmány során dokumentálták (McDonald et al, 2002). Az akkor 42 éves színész, 1995-ben lovasbaleset során AIS A komplett C2 sérülést szenvedett. Három évvel az ABRT terápia megkezdése után az AIS A szinten lévő páciens ASIA motoros pontszáma 0-ról 20-ra emelkedett, míg a szenzoros pontszám 5-7-ről 55-77-re emelkedett a 100 pontos skálán. A terápia során a gerincvelő-sérülés miatt kialakult osteoporosis visszafordult, növekedett az izomtömege és jelentősen csökkentek az antibiotikum adását megkövetelő infekciók kialakulása.

Az elhunyt színész és felesége által létrehozott alapítvány, a Christopher and Dona Reeve Foundation által számottevő tudományos kutatás jött létre és folyik a mai napig, valamint a szakemberek folyamatos szakmai továbbképzésében és a betegek kezelésében is az élen járnak.

Dardzinskit idézve: „Ha egy egészséges embert csökkent gravitációs környezetbe tennél, és azt mondanád neki, hogy nem mozoghat egy évig, tetemes mennyiségű gyógyszerrel tömnéd, elvennél tőle minden reményt, mit gondolsz, mi lenne az eredmény? A csontsűrűség, az izomtömeg és az idegrendszeri aktivitás elkezdene leállni és megszűnni. Az az egészséges ember ugyanolyan tüneteket produkálna, mint a bénult személy. Szóval, csak a sérülés az, vagy a kezelés, ami némely gerincvelő-sérültet a bénultságban tart?”